2014. ápr 15.

Istria 100 Miles másodszor is

írta: mossmivan

új barátságok útközben, meglepetés időeredmény a célban

Mindenki hétvégi beszámolókkal rukkolt elő, ki a Vivicitta, ki a Mátrabérc kapcsán.
Ma feltettem egy képet a fb-ra az én Istria 100-as célfotómmal, és máris többen kértek tőlem beszámolót. Bár már Barta Laci remekül összefoglalta, így engedve a kényszernek, én is írok róla. :)

Istria 100 Miles. Tavaly rendezték meg először, Laci és én már akkor is ott voltunk.

Addig ha az Isztria szóba került, tengerpart, Rovinj és hasonló dolgok villantak át az agyamon. Tavaly április óta egész más. Hegyek, sziklák, nehézségek, gyönyörű napfelkelték, mindez Hokával a lábamon, bottal a kezemben hol futva, hol elcsigázottan bandukolva.

Nem volt kérdés, hogy ezt újra teljesítenem kell, mi tagadás beleszerettem. 166,6 km 6936 méter szintemelkedéssel. Ki gondolná, hogy az Isztrián 1400-as hegycsúcs is van?

Tavaly UTMB felkészítőnek szántam, akkori legnehezebb és leghosszabb távom volt, 36 óra 19 perc 56 mp alatt értem célba.

a szintmetszet

Idén fáradtan indultam el (az előző 2 éjszaka összesen 3-3 órát sikerült aludnom) így a 36 órán belüli teljesítést tűztem ki célnak, de titkon reméltem, hogy 35-ön belül is sikerülhet.

Hajnalban indultunk, az utazás jó hangulatban telt, és a 600 km-es vezetést sem éreztem megterhelőnek, köszönhetően Briginek és Noéminak, akikkel jól el lehetett beszélgetni mindenről.

A rajtszám felvételnél régi jó barát, Nikola volt az első, akivel összefutottunk. Közös UTMB élményeink után ez máris jó kezdet volt.

Rajtcsomagfelvétel és készülődés utána szokásos propagandafotók és ráhangolódás arra, ami várt ránk. A rajtcsomagban egyébként nem fukarkodtak, egy Salomon technikai póló és egy Compresport kompressziós szár volt, mindkettő a verseny logójával.

versenyközpontban

Versenyközpont Umagban a célban volt, innen buszokkal szállítottak a Labinba a rajtba. Ennek azért is örültem, mert közben, amikor sofőr épp nem vadult, sikerült kb. 40 percet szundikálni.

A rajtban nyugdíjas német turistacsoport faggatott, hogy mi is folyik itt pontosan, majd a távot hallva először kicsit hitetlenkedve, de megerősítés után őszinte csodálattal és biztatással búcsúzva adtak némi plusz önbizalmat.

rajt előtti utolsó pihenős percek

Rajt után sokáig Nikolával mentem, közben kicsit beszélgettünk. Néha kicsit elhagyott, olykor én hagytam el őt, de előbb utóbb megint együtt folytattuk. A legmagasabb pontra az Ucka tetejére már nélküle érkeztem. Közben frissen megismert olasz baráttal Alessandroval is ezt játszottuk, hol ő húzott el, hol én hagytam le. Közben mindig váltottunk pár szót. Ismeretségünk egyébként egy eltévedéssel kezdődött, amikor jó 100 méterrel előttem és Nikola előtt egy jobbost elvétett, és elment rossz irányba egyenesen. Utánakiabáltam, hogy "hey italiano, vieni qua" :)

Nikolával még az elején

Alessandro zöld mellényben

Ucka tetejétől kezdődött számomra az ideális futás. Sok lefelé, kellemesen hűvös éjszaka. Pörgettem, kihasználva, hogy a Hoka lefele álomszerűen repít, sorra hagytam le az embereket. Poklonba az első depópontra frissen és fitten érkeztem. Alessandro még beért itt, Nikola már nem. A depózsákból kikaptam 2 iso gélt, kulacsot töltöttem, amit véletlenül bele is borítottam a depószsákba, így kezdtem elölről, közben ettem, majd sietve otthagytam a pontot. Továbbra is jól futható lefelék és síkok váltakoztak, a felfelék pedig nem voltak veszedelmesek, de szokás szerint csak jó tempóban gyalogoltam őket. Frissítőpontokon csak a minimális időt töltöttem. Evés, ivás, kulacstöltés, pár kedves szó, egy mosoly és tovaszáguldás.

69-ig simán mentem, az ellenőrzőpontra még vidáman és fitten érkeztem. Egy kis levest is ettem. Zene szólt, jó hangulat volt. Amikor kiindultam, Dear darlin' ment a rádióban, ez maradt a fülemben sokáig.
Útközben kezdtem megzuhanni. Rámtört a fáradtság, az elkeseredés. Nehéz volt a hajnal. Járt az agyam, dekoncentrált voltam. Előbb lelkileg, aztán testileg is odalettem. Felfelé nagyot lassultam, de Buzetbe a második depópontra lefelé is nehezen ment már. Tavaly ezen a szakaszon ellenkező irányban jöttünk, számomra a legnehezebb résznek bizonyult, tudtam, hogy idén lefelé is meggyűlik majd a bajom a sziklákkal. Reggel 7kor Buzetben pólócsere, fejlámpában elemcsere, ettem, ittam, gyors sms haza. Terveztem, hogy alszom 5-8 percet, de nagy volt a zaj, és minden pad foglalt volt amúgy is, inkább továbbindultam. Alessandro itt is beért, kint ült a padon a bejáratnál, láttam, őt is megviselte az éjszaka. Köszöntünk, és én indultam is. Kilométereken át nem tudtam futni, csak jó tempóban gyalogolni... aztán már azt sem. A nappali idő ideális volt. Felhős, nem túl meleg. Mégis nagyon izzadtam, és az új alsónadrág sem vált be, lágyéktájon egyre jobban kidörzsölt. Timitől kapott, Tami elől elhappolt babapopsikrémmel kenegettem gyakorlatilag fél óránként, de már szinte lovaglójárásban, terpeszben jártam. Végül a legegyszerűbb megoldás segített, gettógyerekek módjára segg alá leengedtem a gatyát, így ugyan fél fenekem kint volt, viszont nem irritált. Csak kontroll pontok előtt hoztam rendbe magam, majd elhagyva gatya félig újra le. A dombok nagyon kivettek, vánszorogtam, de haladtam, ereszkedéseket sem futottam meg, csak bele-bele kocogtam az ideális részeken. Ritkán előztem, de engem is ritkán ért be valaki, itt már széthúzódott a mezőny. Dragucban picit hosszabban maradtam a ponton, mert a következő frissítés még messze volt, ezalatt elmentek páran. Egy nagy tó után aztán együtt haladtunk a 65 km-es táv versenyzőivel. Ez jót tett a lelkemnek, mindig kaptam egy kedves szót, biztatást, elismerést. Vártam, hátha Vajda Anitával összetalálkozom, de elment már előttem, igen gyors volt a 65-ön. Jó darabig egy horvát lánnyal Vlatkával mentem, beszélgettünk, de nem bírtam a tempóját. Motovunban még találkoztam vele a frissítőnél, de ő akkor indult ki, amikor én beértem. Itt sokat ettem, lévén az elmúlt 22 km-en nem volt evés-ivás lehetőség, csak a magammal vitt müzliszeletek. Igyekeztem pótolni mindent. Szalámi, sajt, olívabogyó, kenyér, chips, banán, csoki volt a menü, mindent megkóstoltam. Egy darabig nem is tudtam futni, mert teli gyomorral nem esett jól, de apránként visszajött a lelkesedés és nem mellesleg az erőm. Kocogtam egész sokat, és az emelkedők tempója sem volt rossz. 144 km-nél volt Groznjan, ahonnan a pontőrök szerint "mostly down" (főleg lefelé) ment a szint. Elkezdődött bennem a szokásos agymenés, húzott a cél. Egyre erősebb tempót mentem, egyre többet futottam már nemcsak a lejtőket, a sík részeket is. Közben számolgattam, latolgattam. Azt már korábban kikalkuláltam, hogy az álmodott 35 óra helyett talán beérhetek éjfél előtt, azaz akár 31 óra is elegendő lesz (ezt már Vlatkával is megbeszéltem korábban). Buje volt az utolsó ellenőrzőpont, ahol frissítés is volt. Innen már csak 14 km a cél. Evés közben zene. A pontőrök táncoltak... miért ne.. én is. Közben számolgattam fejben, és megszültem az elvetemült gondolatot. Ha végig tudnám aszfaltos tempóban nyomni a maradék 14 km-t, meglehetne a 29 órán belül. De szép is lenne mondjuk egy 28:59:59-es idő is. Amint ezt realizáltam, eldobtam a kólás poharat, betömtem még egy chipet a számba, mosolyogva búcsút intettem, és rohantam kifelé a városból, ahogy tudtam. Újra a 2012-es TDS és a 2013-as Istria 100 érzés öntött el, lelkesedés, erő, akarás... húz a cél, megvadulok. Szinte végig futottam, már nemcsak a lejtőket, az emelkedőket is. Már a letolt gatyám sem érdekelt, úgy mentem el mások mellett, hogy több mint a fele fenekem kint volt. Umagba beérve legnagyobb meglepetésemre Vlatkát értem utol, épp öltözött. Talán fázott, vagy melege volt. Ráköszöntem, és futtomban odakiáltottam, hogy itt már nem szabad megállni, a célban találkozunk. Sajnos akkor már látszott, hogy 29 órán belül nem leszek bent, de ez már nem keserített, a tempót sem adtam alább.
A célban nagy örömmel üdvözöltek a szervezők. Kezembe nyomták az alkoholmentes Radlert, én pedig úgy fel voltam pörögve, hogy legszívesebben futottam volna még pár kilométert.

célban

A tudat, hogy a tavalyi 36 óra 19 perc 56 mp helyett, illetve az idén áhított 35 óra helyett megcsináltam 29 óra 6 perc 11 mp alatt, 27. helyen érkezve, egyszerűen mámorító volt. Igaz, a fordított útvonal kicsit könnyebb volt, de akkor is több mint 7 órával jobb idő...felfoghatatlan.

Ettem, ittam amennyi belém fért. Bevártam Vlatkát, akinek az első mondata: "azt mondtad éjfélkor jössz" :)

Kicsit még diskurátunk a szervezőkkel, de mivel kezdtünk fázni, a transportautóval elvitettük magunkat a stadionhoz. Barta Laci már úgy aludt az autóban, hogy amikor összeszedtem a zuhanyzós cuccaim, meg sem rezzent. Gyors zuhany és telefon után hálózsákba bújtam, a Transporter hátsó ülésén elfeküdtem, és nehezen bár, de elaludtam. Reggel pihenten ébredtem. Nikolával találkoztunk, ő is elégedett volt az eredményével, kb. 2 órával utánam ért be. A városközpontban bóklásztunk kicsit Lacival.

cél környéki városnézés

Free wifin skypeolás, fotózás. Közben Verőcei Józsi és Darvas Marci is beértek egyszerre, nagyon szép időt mentek, 40 órán belül megcsinálták.

Józsi és Marci a célban

célkaja

Az étteremben svédasztalos terülj-terülj asztalkám menüvel degeszre ettük magunkat (én legalábbis mindenképp). Az eredményhirdetést még megvártuk, közben a standokat bambulva ismét összefutottam Alessandroval, feleségével és még 2 olasszal. Sokat beszélgettünk, meghívtak egy kávéra is, ami helyett vizet ittam. A ceremónia után tőlük is búcsút vettem (bár megbeszéltük, hogy a jövőben találkozunk majd), és ugyan azt sajnálvam hogy idén nem kaptunk olyan szép kerámia érmet, mint tavaly, mégis elégedetten, kalandokkal, sztorikkal, és a jövő évi Istria 100-ast várva indultunk haza. Jókedvemet még aszlovén autópályán befogott borsos büntetés sem vette el, jövőre akkor is ott leszek megint.:)

Köszönöm az útitársaknak a jó hangulatot, beleértve Brigit, Noémit, Natáliát, Dorkát és Mátét is, akik ugyan nem a verseny miatt jöttek, mégis sok kedves adalékkal járultak hozzá a nagyszerű hétvégéhez. Gratulálok Barta Laci hihetetlen teljesítményéhez, Józsi és Marci kitartásához és szép eredményéhez, öröm volt megismerni Őket, remélem még a jövőben sok hasonló közös élményünk lesz.

Ezentúl is ha bárki Isztriát emlegeti, nem más fog eszembe jutni, mint a hegyek, a 100 mérföld, ami immár másodszor is örök emlékeket hagyott bennem.

Hvala