Nos, ha valaki azt hitte, a 2 km-es balatonszemesi szenvedésem után rögtön megkezdődött a futkározások áradata... hát nem.

Érlelgettem, fontolgattam, kacérkodtam a gondolattal, de majd' 1 év eltelt a következő futásig. Közben a már említett futó barátokkal (nevezzük ezentúl nevén Őket), a HR klánnal el-el mentem staff-nak futóversenyre, de magam nem vállalkoztam még a rajthoz állásra. Bár a 2008-as Nagy Hideg-hegy futás (2008.11.15) már foglalkoztatott, hiszen végülis egy hazai low cost Grossglockner Berglauf, de végül csak serpa voltam, és a többiek meleg öltözékét cipeltem fel túrazsákomban a célba.

Végül némi kéretés után hagytam magam rábeszélni a 2009-es Fut a Vácra (2009.06.07.) és beneveztem. Magamra húztam squash nadrágomat, squash pólómat, előtúrtam a szekrény aljáról a sok éve fel sem vett Adidas futócipőmet (update 2012.05.10. 18:30: tegnap a garázsban kezembe került a doboza, 100 német márkáért vettem, ez is bizonyítja, hogy nem mai darab), és nagy lelkesedéssel álltam oda a rajthoz. Hiba volt. Nem azért, mert nem edzettem, sem testben, sem fejben nem készültem, hanem azért, mert a vén cipő, ami a nélkülözését úgy bosszulta meg, hogy kiszáradt, megöregedett, megkeményedett, és feltörte, kidörzsölte a lábamat. Maga a futás kísértetiesen emlékeztetett az előző nyári szemesi 2 km-re, hisz féltávon már itt sem volt őszinte a mosolyom, csak itt a féltáv 1 helyett 3,35 km volt. A végére kicsit sántikálva, kicsit fájó lábbal-sarokkal, de legyűrtem a 6,7 km-es távot, és 34:39-es idővel beértem.

Akkor már tudtam, hogy egy héttel később lesz a Kékes csúcsfutás, ami szintén egy afféle hazai Glockner Berglauf, és amire szintén hagytam magam rábeszélni, így cselekedni kellett. HR klán közepe, Tomi (a legtapasztaltabb) ellátott szakmai és baráti tanácsokkal, és másnap célba vettem a Spuri futóboltot. Ott ismertem meg Szabó Gábort. Besétáltam totál amatőr, hozzá nem értő módon, és mondtam, hogy futócipőre van szükségem. Gábor a szokásos kérdések után hozott egy cipőt, és azt mondta, ez kell nekem. Felvettem, próbálgattam, futottam kint a folyosón, de úgy voltam vele, nem ám, hogy az első cipőt megveszem. Felpróbáltam még vagy 4-5 félét, majd be kellett látnom, hogy a szakértő szemben bízhatok, mert akárhányat próbáltam, egyik sem állt olyan jól a lábamon, egyikben sem volt olyan kényelmes érzés, mint a legelsőként felkínáltban, így fogam szívva bár, de megvettem a negyedszázezer forintos Asics Gel Stratus 2-es, első (komoly) futócipőmet. Később beigazolódott, milyen jó választás volt, hiszen alig pár hónapja, közel 3 év és mintegy 1800 km után érett meg a nyugdíjazásra. Jelenleg sincs egyébként annyira leharcolva, de kissé széttapostam már, és hosszú távon megfájdul benne a talpam. Egy mai fotó, így néz ki most:

A Kékes csúcsfutásról csak annyit, hogy noha a rajthoz ismét úgy álltam oda, hogy továbbra sem edzettem egy árva métert sem, az új futócipőm összesen annyit volt a lábamon, míg a boltban felvettem, és otthon a páromnak megmutattam, arról már nem is beszélve, hogy kinézetem egy jóllakott napközis, egy bajor söröshordó és egy second hand ruhaboltreklám egyvelege, mégis sikerült 1:27:15 alatt felérnem a csúcskőhöz, legyőzve az utolsó méterek (a sípálya) kaptatóját, és a látványával járó sokkot. 

Csak egy rajt előtti képet merek feltenni, rajt után még ettől is gázabbul néztem ki. :)

Ettől kezdve egyre több kedvet és erőt éreztem magamban a futáshoz, igyekeztem keresni a kihívásokat, és némi félelemmel bár, de belevágni olykor lehetetlennek tűnő dolgokba is.

p.s. mégiscsak beteszek ide egy after képet, hogy lássék, valóban felfutottam, illetve egy fotót az érmemről, hiszen ez volt az első érmem