Tapogatás. Ez a helyes szó arra, ahogyan én a különböző sportok között keresgéltem a nekem valót. Belekezdtem szinte mindenbe. Próbálkoztam kézilabdázással, evezéssel, kosárlabdával, úszással, kerékpárral, kicsit még röplabdával is. A kedvencem, és egyben a leghosszabban űzött egyébként a squash volt.

Nem. Focival sosem. Nem voltam az a focis srác. Bár édesapámmal hétvégente rendre lejártunk minden Vác meccsre, annyira azért nem fogott meg, hogy a tv-ben is megnézzem a meccseket, pláne nem, hogy játsszam. Na jó... haverokkal az utcán, vagy az EÜ pályán... de az más.

Hogy jött mégis a futás? Valamikor gimnáziumban van egy felmérés. Talán másodikban. 3000 métert kell futni, időre. Az iskola melletti téren a DOM-ot kellett körbefutni tudomisénmárhányésfélszer, és így jött ki a 3 km. Már arra sem emlékszem pontosan, de asszem' 9 perc valamennyi - 10-en belül sikerült. Az osztályban az egyik legjobb, talán a legjobb eredmény. (Az emlékek megszépülnek.) A tesitanár valami olyasmit mondott, hogy: "fiam, te kisétáltál a rajthoz, fel sem készültél, be sem melegítettél, csak odaálltál, lefutottad, és megcsináltad". Onnantól igyekezett minden futóversenyre elküldeni. Iskolai futások, Fut a Vác, Aradi 13 váltófutás, sőt amikor negyedikben a jobb kezem megsérült, és felmentettek a testnevelés alól, nekem akkor is megengedte, hogy tornaóra helyett az iskolán kívül a ligetben és a Duna-parton futással töltsem el az időt. Nem sok olyan diák akadt, aki a jogos felmentés ellenére mégis inkább sportolni akart. De jött az érettségi, majd az egyetem, és egy csapásra vége lett mindennek. Lezárult a futó korszak.

Talán úgy 7-8 évvel később az akkori munkahelyemen összefutottam érettségi óta nem látott tesitanárommal, és beszélgettünk, nosztalgiáztunk kicsit. Többek közt azt is megkérdezte, futok e még. Hallván, hogy azóta egyáltalán nem, csak annyit mondott, "kár, pedig igazán jól ment neked". Azóta sem találkoztam vele, és ő valószínűleg azt sem tudja, hogy újra elkezdtem futni.

A sport azért valamilyen szinten mindig jelen volt az életemben, de nem számottevően. Eltelt 11 év, és 2008 nyarán régi, közeli jóbarátok Ausztriába indultak a Grossglockner Berglaufra, és elhívtak. Nem annyira futni, mint kirándulni, csavarogni, gleccsert látni, és persze staff-nak. Ez egy amolyan völgyből a hegyre felfutós dolog, történetesen a legmagasabb osztrák hegycsúcsnál. Kerekítve a számokat, durván 13 km, és 1500 méter szintemelkedés. Már akkor elhatároztam, hogy egyszer majd le fogom futni. (A későbbiekben majd beszámolok részletesen erről a versenyről.) Elérhetetlennek tűnt akkor. Hazafelé jövet Balatonszemesen más barátoknál megálltunk pár napra, és épp arra a hétvégére esett a Szemesi napok, ahol a bicikliút mentén volt egy 2 km-es futás. 1 km, fordító és vissza. Biztattak, főként barátaink gyermekei, hogy induljak. A kedv a Berglauffal már megjött a futáshoz, nem kellett nagyon rábeszélni. Nem éreztem kihívásnak. Tévedtem. A fordítónál már szúrt az oldalam, lihegtem, fújtattam, és szinte esélyét sem láttam, hogy kibírom vissza is az 1 kilométert. Később rájöttem, mit rontottam el. A rajt után rohantam, mint a kerge szamár, nulla energiabeosztás, nulla tervezés, csak uccu neki. Elfutottam magam. Végül beértem a célba, lángoló fejjel, kipirulva, kapkodva a levegőt. De ez mégsem vette el  kedvem, mert végtére is, így kezdődött a "futókarrierem".