Tekintve, hogy a címben szereplő 2 esemény közt félév telt el, ez egy hosszabb összefoglaló lesz, de próbálok nem elveszni a részletekben, csak egy versenynek szentelek nagyobb kitérőt.

A tényleges kezdés című posztomban már írtam 2 futásomról (Fut a Vác és Kékes Csúcsfutás), de 2009 valóban az újrakezdés éve volt, mert ezen a kettőn kívül még 8 futóversenyre neveztem be.

2 héttel a Kékes Csúcsfutás után volt a nagy utazás HR klánnal Chamonix-ba. A terv, 1 hét kalandozás, túrázás a Mont Blanc környékén, + némi futás. Tomi mint idegenvezető, főszervező, egyben ötletgazda, illetve maratoni távra vállalkozó. Attika félmaraton, Zsolti und én egy 10-es. Kati nem futott, de mint staff, nem mellesleg a csapat legjobb nője elkísért :) Úti beszámolóba nem kezdek bele, mert oldalakat írhatnék, annyi élmény van. A futásról is csak annyit, hogy hihetetlenül élveztem, így utóbb arra a következtetésre jutottam, hogy ugyan mindig is szerettem túrázni, kirándulni, mégis ez vetette el bennem a terepfutáshoz való vonzódásom magját.

 Nem apróztuk el a dolgot, csak lazán, mint a nagyok - rajt az első sorból :)

Mindeközben az "Emberek" igyekeztek rábeszélni a Budapest maratonra, de ez akkor még teljesíthetetlennek tűnt, így végül áthidaló megoldásként bevállaltam a 30-as távot. Mivel edzeni sem akkor, sem azóta nem szoktam, így beneveztem a K&H éjszakai futásra, és a maraton előtti napon a reggeli futásra. Edzés ezzel letudva. Módszer a szokásos: odaállok, lefutom. Edzeni, melegíteni, nyújtani... ezek akkor még számomra ismeretlen fogalmak voltak. Igaz, ma már nem azok, mégsem teszem egyiket sem. Több-kevesebb szenvedés árán, olykor belesétálva, dacolva a meleggel, a fáradtsággal, a görcsökkel, mégiscsak sikerült leküzdenem azt a 30 km-t 3:21:40 alatt.

Ezek után úgy gondoltam, jóformán bármire nevezhetek, hisz "fog ez menni", így a Chamonix-ban megkedvelt terepfutás utáni vágy, és a hihetetlen magabiztosságom mellett Tominak nem volt nehéz rábeszélnie, hogy induljak Vele a Piros 85-ön. A szokásos kérdés (miért ne?), a szokásos gyors elhatározás, és máris ott álltunk a rajtnál.

Hja, a rajt!! Íme a videó róla. Némi magyarázat: az úgy volt, hogy elrajtol a mezőny, majd beúszunk a képbe, máris lemaradásokkal küzdve. És ez még csak a rajt. :)

Ha valakinek még nem tiszta, ott a legvégén, a zsákkal, botokkal piszmogó, még félig öltözködő, 2 fura fazon vagyunk mi. 0:21-nél és 0:29-nél.

Ez amúgy egy "remekül indult" verseny volt, mert nem elég, hogy a rajt a fentebb látható módon történt, 1 km múlva már melegünk volt, és megálltunk vetkőzni, melynek kapcsán a mezőny már abszolúte látótávolságon kívül került (ami útvonal ismeret hiányában nagy hiba volt), így a második km-en, amikor balra felkanyarodnánk a piros jelzésű (mily meglepő) ösvényre az erdőbe, mi szépen vidáman futottunk tovább egyenesen az aszfalton. 15-20 perc bóklászás után azért csak meglett a helyes út, de addigra a mezőny már nagyjából az első ellenőrzőponton járt.  :)

Ma már tényleg mosolyogva, sőt némileg elérzékenyülve (pozitívan) gondolok vissza ezekre, de a P85 sokáig egy tövis volt számomra. Később megfogalmazódott bennem, hogy épp erre volt szükségem, hiszen itt (vagyis helyesebben ez után) tanultam meg, mindent (na jó ez talán túlzás, de közel jár az igazsághoz), amit a futásról tudni illik. Ez volt a tanulópénz, a tűzkeresztség. Lelövöm előre a poént: feladtam, nem mentem végig. Sokáig bántam, de ma, 2 és fél évvel /  kb. 3 ezer (mire a naplóírás végére érek, ezt pontosan meg tudom majd mondani) kilométerrel később úgy vélem, kellett ahhoz, hogy ma úgy tudjak odaállni egy rajthoz, úgy tudjak teljesíteni egy versenyt, ahogy enélkül sosem tudtam volna.

Eleve hülyeség volt egy 85 km-es terepfutásba belefogni úgy, hogy nincsenek ismereteim (magáról a futásról, a felkészülésről, az energia tartaléklásról, a frissítések mikéntjéről,  a konkrét versenyről, a szintekről, az útvonalról, praktikusan semmiről), nem vagyok felkészülve semmilyen tekintetben, főleg nem fejben. Ez szinte olyan volt, mintha úgy indultam volna egy forma 1-es versenyen, hogy pár kört már mentem egy gokarttal, akkor ez is meglesz. De én ilyen vagyok. Szeretem a kihívásokat. Tomival (akinek addig is, azóta is sokat köszönhetek, mert türelmes tanító, rengeteg tapasztalata, jó tanácsai, jó ötletei vannak, hiszen sokkal gyakorlottabb és próbáltabb, rengeteg kilométerrel a lábában) egy darabig, egészen pontosan Dömösig bírtam a tempót, de addigra én kezdtem lassulni. Dobogókőn még megvárt, noha vagy 8-10 perccel utána érkeztem, de az én folyamatos lassulásom miatt később már nem tudtam érdemben behozni, így többnyire egyedül mentem. Ez már eleve megterhelő volt számomra, akik ismernek, tudják, hogy társas lény vagyok, nem szeretem az egyedüllétet. Volt pár eltévedésem is. Kopár csárdához már sötétben értem, de onnan még folytattam tovább. Fájt a térdem, merült a fejlámpámban az elem, fáradt voltam, fáztam így végül Nagykovácsiban, 65 km-nél feladtam. Volt rá példa, hogy ettől sokkal több nehézség ellenére is végigmentem, akár megficcent bokával, a baj inkább az volt, hogy lelkileg egyre inkább megborultam. Akkor és azóta sokat gondolkodtam, és mint fentebb írtam, ez a megpróbáltatás szükséges volt ahhoz, hogy (főként lélekben) megerősödjek, és később sokkal gyötrelmesebb futásokon se tántorodjak el. Azóta van elképzelésem arról, mit vigyek magammal, mit depózzak előre. Tudom, hogy hogyan osszam be az energiámat. Tudom, hogy sokszor jobb egyedül futni, mert nem fog vissza senki, vagy épp nem húz kimerülésig egy nálamnál gyorsabb futótárs. De a legfontosabb, hogy tudom mi kell ahhoz, hogy túl tudjak lépni a mélypontokon, hogy ne tudjon megtörni a futás, a verseny nehézségei. Mert bárki bármit is állít, mélypont bizony minden versenyen van. Eljön az a pillanat még egy "rövid" félmaratonon is, amikor úgy érzem, most megfáradtam, nem megy úgy ahogy szeretném, gyakran még az a pillanat is, amikor azt gondolom, legszívesebben most csak hazamennék pihenni. De a P85 óta ezeket könnyen átvészelem, és mindig megtalálom azt, ami majd erőt ad a célba jutáshoz.

2009-ben még (szintén Tomival) futottunk Siófokon egy Balaton félmaratont. Az utolsó kilométert kivéve ott is végig húzott, biztatott engem, ellátott tanácsokkal, és tanított folyamatosan, hogy mikre kell odafigyelni, mit hogyan kell / érdemes csinálni, így Neki köszönhetően - bár sosem hittem volna, és csak egy nagyon merész álom volt akkor még - két órán belül, 1:57:10 alatt megfutottam életem első félmaratonját. Egyébként itt találkoztam először Oszival is, akivel azóta jó barátságban vagyunk, és szintén sok közös futóélményünk van. Pontosítok: a találkoztam Vele túlzás, mert az egyik kanyarban Tomi mutatta Oszit, aki előttünk futott, ténylegesen csak hónapokkal később egy kézilabda meccsen ismertem meg.

Egy kép Siófokról:

Az évet hazai pályán, a váci mikulásfutással zártam, és elkezdtem (szigorúan csak) lélekben készülni a 2010-es évre, és az egyre komolyabb álmok megvalósítására. Noha hosszú évek kihagyása után 2008-ban mindösszesen 2 km-t futottam, 2009-ben már 10 versenyen összesen 169,5 km-t és több mint 23 órát töltöttem futással (egyetlen percet és egyetlen km-t sem töltöttem edzéssel).