A mai egy különös vasárnap reggel.

Általában 7-ig szoktam aludni, ha nagyon kényelmes vagyok, talán 8-ig. Még ha tovább is maradok az ágyban, de nem alszom. Ma mégis 10 előtt 10 perccel ébredtem fel, és mindösszesen annyit tettem, hogy átköltöztem a kanapéra, bekapcsoltam a tv-t, és belekezdtem egy újabb epizód Dokik-ba. Amikor bő fél óra múltán megéheztem, és elkezdtem vajas-lekváros kalácsot enni, hirtelen elfogott a vágy egy nagy bögre tejeskávéra. Ez önmagában nem furcsa, hisz akár még passzol is a kalácshoz, az én esetemben mégis kirívó, tekintve, hogy egyáltalában nem szeretem a kávét. Ma mégis olyan jól esett a fahéjas, habos, lágy, krémes és meleg tejeskávé, mintha mindig ez lett volna a kedvencem. Épp olyan jól esett, mint a tegnap esti 2 doboz (alkoholmentes) sör, pedig a sört épp úgy nem szeretem, mint a kávét.

Lehet, hogy 100 km terepfutás 3261 méter szintemelkedéssel ezt hozza ki az emberből? Tegnap ugyanis abszolváltam életem eddigi leghosszabb és legnehezebb távját, a terep 100-at. Tegnap! Ez már önmagában nagy szó, ugyanis a rajt tegnap reggel 8 órakor volt, a szintidő pedig 17 óra, tehát ma hajnali 1. Amikor beneveztem, és latolgattam az esélyeimet, pusztán azt tűztem ki célul, hogy egyáltalában teljesíteni tudjam, és lehetőleg szintidőn belül. Ezt jócskán sikerült felülmúlni.

Pénteken délután (amint azt korábban már említettem) elugrottam felvenni a rajtcsomagot, majd ha már amúgy is a "városban" jártam Kati is csatlakozott és benéztünk 2 "szakboltba" futócipőt próbálni, így elég későn értem haza. Tulajdonképpen csak gyorsan bepakoltam a versenyre, kikészítettem a ruhákat, ennyi volt az összes készülés. Edzés mint olyan, szokásosan elmaradt, de most lelkileg-szellemileg sem volt ráhangolódás.

Sokmindent nem pakoltam. Néhány Cerbona szelet, 3 Hanuta, pár szem magnézium- és sótabletta, 2 szem Cataflam szükség esetére, 4 energiagél, fejlámpa, és 2 liter tea a camelbag-be.

Igyekeztem korán feküdni, és pihenni, de nem ment. Talán a verseny miatt voltam izgatott, talán amúgy sem ment volna, így reggel nem volt könnyű a kelés. A szokásos előkészületek után (lekváros kenyér reggelire, krémezkedés, öltözés, 2 buccantás) viszonylag későn sikerült elindulni, így 15 perccel a rajt előtt érkezve már csak arra volt idő, hogy leadjam a depózós zacskót (az este bepakolt dolgok egy részét elküldettem Pilisszentlászlóra, hogy minél kevesebbet kelljen cipelnem az úton).

Összeöltöztünk - fekete nadrág, zöld póló - pedig nem beszéltük meg :)

Oszival az utolsó pillanatban álltunk oda, így praktikusan a mezőny végén indultunk. Az elején többnyire együtt haladtunk, néhol elhagytam Őt, de mindig beért. Piliscsabán a második ellenőrzőpontról is még együtt indultunk el, Piliscsévig mentünk, sőt egyszer még le is maradtam, de valahol utolértem, megelőztem. Még a klastrompusztai frissítésnél láttuk egymást, de én előbb indultam tovább, és többet már nem találkoztunk. Útközben hol egy-egy futótárssal beszélgettem, hol a földön talált dugókát (az időmérésre használt chip) próbáltam rásózni az általam lehagyottakra, amíg meg nem lett a valódi gazdája, hol épp egyedül mentem, és küzdöttem a meleggel, a tereppel. Dobogókőre a vártnál könnyebb volt feljutni (messze jobb, mint a másik oldalról, a piros jelzésen). Az ellenőrzőpont előtt nagy, lelkes szurkolótábor fogadta a futókat, és itt hangzott el az egyik legdemotiválóbb, számunkra mégis lelkesítő biztatás: "hajrá, már csak az utolsó 70 kilométer van hátra".

Dobogókőtől lefelé jó darabon Ebolával és Lorddal haladtam. Lord Ebola (Kimmel Peti) másfél éves magyar vizslája, aki szintén végigfutotta a 100-at, sőt szerintem volt vagy 15 extra km is az ide-oda futkározásai miatt. Minden elismerésem Lordnak!

Az út számomra legnehezebb szakasza Prédikálószékre fel. Nem elég a durva szintemelkedés, de poros, csúszós, és mindezt tetézte a már-már elviselhetetlen meleg. Többen megálltak, leültek pihenni. Öröm volt letudni, majd beérni Pilisszentlászlóra a féltávi ellenőrzőpontra. Itt is nagyszámú szurkolótábor fogadott. A helyről azt kell tudni, hogy a terep 50-eseknek ez a befutója, mi terep 100-asok megyünk egy kb. 23 km-es kört, és a 75 km-es ellenőrzőpontra is ide érkezünk vissza, hogy aztán belekezdhessünk az utolsó negyedbe. Én déután 3 óra 9 perckor értem be, az élen haladó Carlos is épp akkor indult tovább, de nem az 50-es, hanem már a 75-ös pont után(!), vagyis hozzá képest gyakorlatilag egy negyedszázas lemaradásban voltam, de magamhoz képest még nagyon is jó időben. Gyors frissítés, camelbag töltés után úgy indultam el, hogy az ide depózott zacskót bontás nélkül visszarakattam a kupacba, kiszámolva, hogy étel-ital van még nálam elég, a fejlámpa pedig még nem fog kelleni, mert ha így haladok, simán világosban itt leszek újra. Így is lett, 18:44-re ott voltam, csak közben a hírhedt patak mentén lejutottam Visegrádra, majd onnan felküzdöttem magam a fellegvárhoz.

Tekintve, hogy az út háromnegyede mögöttem volt, de várt még rám 25 nehéz km, egy kis szünetet engedélyeztem magamnak, azzal a kikötéssel, hogy 7 előtt el kell indulnom. Kezdetnek megettem 2 csésze meleg zöldséglevest, majd desszertnek két Hanutát, valamint só és magnézium tablettákat. Töltöttem camelbag-et, és a pontőrök nagy megbotránkozására a rajtszámomról levett biztosítótűvel kiszúrtam 2 vízhólyagomat. A depózott csomagból csak a fejlámpát és egy energiagélt vettem ki, a többit visszatettem, és visszaküldettem a célba. A pontőr lány kicsit aggodalmaskodott, és nem akarta engedni, hogy kabát nélkül induljak tova, de miután látta, hogy van a táskámban hővédő fólia, és elmeséltem Neki, hogy -13 fokban egy szál hosszúujjú pólóban nyomtam végig a Margita 44 km-ét, rámhagyta, hogy az is a depós zacskóban maradjon.

Csikóváraljára még szintén világosban értem, de Csobánka után fel kellett vennem a fejlámpát, mert az erdőben már nem voltak kielégítőek a látási viszonyok. Megkönnyebbülés volt Kevély nyergen túl lenni, közben az idő is lehűlt, már-már ideálisra, így újra lendületbe jöttem, és az utolsó (pilisborosjenői) ellenőrzőpontig nem kevesebb, mint 9 embert hagytam magam mögött. Két pohár kóla és pár szem sós keksznél nem is vágytam többre, csak az utolsó 7 km leküzdésére. Végig egymagam haladtam, sem előttem, sem mögöttem még (fejlámpafény) látótávolban sem volt senki. A szél igencsak viharosra erősödött, így az erdő félelmetes hangokkal kísérte minden lépésem, bár tulajdonképpen mégis az volt a jobb, mert kiérve a tisztáson lefelé épp szembeszél fújt, így porral telt meg szemem-szám. Beérve Budapestre ismerős utcák fogadtak, a tavalyi terepkupa épp itt érkezett vissza. Fél 11-kor az iskolaudvarba kanyarodva maga (a hideg szélben szandálban fagyoskodó) Csanya két pontőrrel várta a beérkezőket. Dugókázás és kézfogás, pár szó, köszönet a versenyért, és mentem is a tornaterembe, hogy végre kicsit megpihenhessek.

Belépve a tornaterembe hatalmas ováció, tapsvihar fogadott. Megszabadulva a fölös súlyoktól (fejlámpa, hátizsák, botok) leadtam a chip-et, és rögzítették az eredményemet, 14:30:21. Mit is jelent ez? Életem eddigi leghosszabb távján, az első 100-asmon az eredeti terv az volt, hogy a 17 órás szintidőn belül szeretném teljesíteni. Féltávon már azt számolgattam, hogy "még ma", vagyis éjfél előtt szeretnék célba érni. A 2 csésze leves szürcsölése közben a Kisrigóban update-eltem, és reménykedtem, hogy 11 előtt beérek, és sikerül a 15 órás idő. Nos ez lett a vége. Jobb mint reméltem, így elégedetten nyugtáztam, hogy pipa, ez is megvolt, egy lépéssel ismét közelebb kerültem a TDS teljesítéséhez. Csak ténferegtem ott a tornateremben. Bár fáradt voltam, ülni nem akartam, még dolgozott bennem az adrenalin. Ettem 2 tányér gulyáslevest, kaptam egy remek, több mint fél órás masszázst, ettem 2 tányér tarhonyát, hozzá a már említett két doboz sörrel, közben beszélgettem futótársakkal, fogadtuk egymás gratulációját, elemeztük az időjárást, a terepet, a jelzéseket (megjegyzem, ezek tényleg tökéletesek voltak, mindenütt jól követhető, kitűnően jelzett, egyértelmű volt, helyismeret nélkül is kiválóan lehetett tájékozódni).

Már ma volt amikor hazaértem, és a forró fürdőben ülve sikerült igazán átgondolni, mi is volt, amit teljesítettem. Ez nem egyszerűen egy pipa volt, hogy ez is megvan, elmondhatom, hogy megcsináltam a Terep 100-at, jöhet egy másik pipálásra váró verseny. Ez egy bizonysága volt az eddigi erőfeszítéseimnek, annak hogy valóban fejlődöm, és egyre többre vagyok képes, és egy lépcső volt azon álmaim megvalósítása felé, amik most még épp oly' elérhetetlennek tűnnek, mint nem is régen még egy maratoni táv tűnt annak.

Bármennyire is fáradt voltam, és noha elég későn kerültem ágyba, az alvás most sem ment sokkal jobban, mint előző éjjel. Ha mégis elaludtam, folyton azt álmodtam, épp beérkezem a célba. Valóban álomszerű pillanat volt, az biztos. Mégis olyan ez, mint az ember első szexuális élménye. Miután megtörténik, és valami furcsa eufórikus érzés tölt el, azt kérded magadtól, vajon ezt mások is látják rajtam? A válasz: NEM! Ha holnap bemegyek dolgozni, ha összefutok egy ismerőssel, senki sem fogja látni, hogy a hétvégén 100 kilométert futottam, leküzdöttem emelkedőket és lejtőket, térdfájást és görcsöket, túlteljesítettem a saját elvárásaimat. De én emlékezni fogok az első százasomra évek múltán is, és valahányszor visszagondolok rá, megbújik majd egy apró mosoly a szám csücskén, épp úgy, mint az első szexuális élményre visszagondolva. Talán ezért támadt ez a fura gondolatom, hogy ma reggelire kávét innék? Mint a filmekben? Vagy akkor rágyújtanom kellett volna? :)