Az előző posztban beharangoztam, hogy kicsit bővebben is írok a 25. maratonomról, mely ígéretemet most (még magamat is meglepve...) valóra váltom. Nem csupán a maratonról, hanem az utazás élményeiről is írok, mert ezekkel együtt lesz teljes a kép.

A teszt első kérdése: Hallott már valaki Terni városáról? Eddig egy ember volt, aki kapásból rávágta hol van. A legtöbben még az országot sem tudták belőni... szinte senki. Aki tudta? Speciel ő Rómában él, így nem volt nehéz, hisz Terni Rómától északra mintegy 100 kilométerre fekszik.
Második kérdés: Azt tudja valaki, hol van eltemetve Szent Valentin? .... persze, hogy Terniben. :)
Harmadik kérdés: Mi kötődik Szent Valentin nevéhez? .... igen, a Valentin nap
http://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_B%C3%A1lint

Szent Valentin sírja

Adva van egy Terniben élő futó, Marcello, aki gondol egyet, és ha már ez a felkapott "szerelmesünnep" ide kapcsolódik, és nem mellesleg az olaszok nagy patrióták, valamint szorosan kötődnek szentjeikhez is, 2011-ben a Valentin naphoz legközelebb eső vasárnapra megrendez egy maraton, mely természetesen Valentin köré összpontosul, mégis a cél megosztani másokkal a futás adta örömökön kívül a város történetét, annak és környezetének varázslatos szépségét, megmutatni milyen is az, amikor olaszok .... nos egyszerűen csak olaszok.
Ahogy mi nem igen hallottunk Terniről, úgy ők sem igazán számítottak rá, hogy ez a verseny ilyen népszerű lesz, és még külföldiek is érdeklődnek majd. Pedig de!
Azt tudni kell, hogy az olaszok (futók) pusztán az olasz mentalitásuk alapján hajlamosak arra, hogy minden kis eldugott városban szervezzenek egy maratont, aminek nincs különösebb visszhangja, (ezeknek még a honlapjai is olyanok, mintha egy "cumpterológiát" tanuló diák első próbálkozása lenne), mégis ők pusztán társas lények, szeretnek együtt lenni, együtt hangoskodni, szinte mindent egymással megosztani. Az olaszok amilyen lezserek, hanyagok, komolytalanok, legalább annyira (ha nem jobban) barátságosak, segítőkészek, nyitott szívűek és szerethetőek. Ezt talán majd egy külön sztoriban még megírom.

De vissza a maratonhoz. Idén, 2013-ban harmadjára rendezték meg, és már magam sem tudom, hol és hogyan, de tavaly ősszel rátaláltam, és elmerengtem rajta, hogy milyen jó is lenne elmenni. Akkor még nem tudtam, hogy az első, és jelenleg egyedüli magyarként állok majd rajthoz. Ez még csak 90% biztos, mert várom Marcello megerősítő email-jét, de ő nem emlékszik, hogy lett volna magyar korábban.. és ha ő nem emlékszik, nem is volt :) Az biztos, hogy idén egyedüli magyar voltam.
Végül, mint ez már kiderült, úgy alakult, hogy mégis sikerült kijutnom, hála Andreának, Nagyanyónak és Tamásnak, akik a repülőjegyet vásárolták, és az útiköltséget állták (tudniillik ez volt a karácsonyi ajándék Tőlük).
Izgatottságomban és lelkesedésemben annyira rákoncentráltam a nevezésre, hogy magam sem tudom miként, de mindjárt háromszor is sikerült beneveznem. Miután a főszervezővel emailben tisztáztuk, hogy csak egyszer szeretném lefutni, és pláne a nevezési díjat egyszer fizetni, végre minden készen állt az utazáshoz.
Már múlt csütörtökön összepakoltam kis hátizsákomba, hogy pénteken a munka után ne kelljen sokat variálni, csak hazaszaladni, zuhanyozni, és indulni a reptérre. Kati készített szendvicseket, így a készülődés alig 20 perc volt, és már a buszon ültünk LisztFerihegy felé. Szokásos esti Wizz Air járat Rómába, este nyolckor indul, kicsivel 10 előtt landol Fiumicinon.
Még nem volt szó itt a futás melletti másik nagy hobbimról, a CouchSurfing-ről, így csak pár mondatban annyi, hogy ez egy honlap, ahová be lehet regisztrálni, és utazóknak szállást adni, másoknál megszállni. Amikor utazom, a CouchSurfing adta lehetőségeket használva szoktam szállást keresni. Tekintve, hogy a járat érkezése Fiumicinora meglehetősen késői időpont, így esélytelen volt, hogy még péntek este átutazzunk Ternibe, ezért próbáltunk ott a közelben host-ot találni, de nem jártunk sikerrel, így a korábban már máskor is igénybe vett "szolgáltatás", a reptéren alvás mellett döntöttünk. A landolás után 3 terminált is körbejárva megállapítottuk, hogy a jó helyeket már más átutazók elfoglalták, de végül sikerült egy összekötő folyosó ablakpárkányában ideális(nak tűnő) helyet találni. Az egyik ablakban már aludt egy srác, Kati és én elfoglaltunk egy másik ablakot. Alapvetően jó helynek bizonyult, nyugodt, kényelmes, a többször arra sétáló rendőrök kapcsán biztonságosnak is tekinthető hely volt, két problémát nem számolva. Az egyik, hogy a terminál padlózatának javítását épp arra az éjszakára tervezték be, így 3 órán át légkalapáccsal törték fel a kőburkolatot, a másik, hogy a párkány alatt futó légbefúvó vezetékek valamikor az éjszaka folyamán működésbe léptek, így meglehetősen hideggé vált a párkány. Szerencsére mindkét problémát kiküszöböltük. A hideg ellen Kati úgy védekezett, hogy a kabátját terítette maga alá, én viszont a hajléktalanoktól ellesett módszerrel újságpapírt (Új Ember) terítettem le és feküdtem rá. A légkalapács zaját pedig, mivel meglehetősen fáradtak voltunk, egy idő után megszoktuk, és végül sikerült mintegy 3 órát egybefüggően, a maradék három órát pedig több kevesebb hányattatással végigaludni - nekem jobban, Katinak kevésbé, pedig azt hittük épp fordítva lesz.

reptéri szállás

Reggel aztán busszal bementünk Rómába a Termini pályaudvarra, és mivel a vonatunk indulásáig volt 2 óránk, egy (HR BT-vel már kipróbált) villámvárosnézést tartottunk, amibe belefért Vatikán, az Angyalvár, a Torre Argentina, a Santa Maria Sopra Minerva, a Pantheon, a Piazza Navona, az "Írógép", és még pár kevéssé ismert rész.
A vonaton próbáltuk behozni az alváshiányt, de 1 óra alatt erre nem túl sok esély volt.
Megérkezvén az állomásra Matteo (a fodrász,) CouchSurfer hostunk már autóval várt minket. Lakásában csak lepakoltuk a cuccainkat, odaadtuk az ajándékba vitt Túró Rudit, Pilóta Kekszet és Vaníliás Karikát, majd miután kulcsot kaptunk, ő sietett vissza dolgozni, mi pedig elindultunk felfedezni a várost és a versenyközpontot. Miután kicsit körbejártuk a belváros utcáit, és megnéztük az épülő célkaput, a rajtcsomag átvétel felé vettük az irányt. Ott találkoztunk Marcelloval a főszervezővel, aki alapjáraton is nagyon kedves, mosolygós, segítőkész volt, de miután megtudta, hogy mi vagyunk a magyarok, és ráadásul tényleg beszélünk olaszul, szinte el sem akart engedni. Közös fotók (sajnos a saját gépemmel nem készült, de remélem megkapom majd), történetek, röviden felvázolta a környék látnivalóit, sőt Katit is megtisztelte egy alibi rajtszámmal, amivel ő is igénybe tudta venni a verseny szolgáltatásait (ingyen tömegközlekedés, ingyenes belépők és pastaparty). Ezt kihasználva, és a lehetőségekről tájékozódva fel is szálltunk az első buszra, ami Ferentilloba ment. A buszon találkoztunk Walterrel, egy osztrák futóval, akivel együtt jártuk be a középkori kisvárost, közben sztorizgatva. Kiderült, hogy őt a Buff szponzorálja, és rengeteg maratont fut. Ott volt például Nápolyban is 3 hete (velem egyetemben) de még egy rakás olyan versenyen futottam, amin ő is indult. Kiderült, hogy pár közös osztrák futóbarátunk is van (pl. Kraxi és Franz). 

versenyközpont - szerény méretek :)

Walterral

1 óránk volt a következő buszig, így sietni kellett, de azért erőltetett hegymenetben felmentünk a régi várfalhoz is. Lefele már futni kellett a lépcsőkön, de épp elértük a buszt. Gondoltuk legalább megvan a bemelegítés a másnapi maratonra.

Ferentillo utcáin - csak gyalogosan közelíthető meg - keskeny és lépcsős

A régi várfal a hegyen

hátul már a havas hegycsúcsok

A busz másik megállója a Cascata delle Marmore vízesés, melyről azt mondják a legnagyobb Olaszországban. 10 perc volt a buszút, és a rajtszámunkkal ingyen belépőjegyet kaptunk. A vízesés lenyűgöző, hatalmas. Nem is gondoltuk, hogy ekkora, és tekintve, hogy egy óra volt a zárásig (illetve a következő buszig), itt még nagyobb rohanásba kezdtünk, hogy feljussunk a tetejére, megnézzük a szerelmesek barlangját, kinézzünk az erkélyről és bejárjuk a túraútvonalat oda-vissza. Walter megszámolta, 540 körüli lépcsőt és nem kis szintkülönbséget tettünk meg javarészt futva. Csak a fényképezések miatt álltunk meg. Szerencsénkre ez után is épp elértük a buszt, és bár máris izomlázunk volt, és fájtak a lábaink, várakozásokkal teli beszélgettünk a közelgő maratonról.

A délutáni kirándulás után gyorsan bevásároltuk a vasárnapi reggelinek valót, lepakoltuk otthon (pontosabban Matteonál), majd elindultunk a pastapartyra.
Csak rövid ideig maradtunk, mert az előző - reptéri - éjszaka okán és az egész napi megnemállós csavargás miatt már igencsak fáradtak voltunk. A vacsora, a szervezés, a hangulat szintén a verseny nagyszerűségét jellemezte. Kaptunk friss, finom, meleg lazagne-t, helyi sonkát sajttal és kenyérrel, mandarint, helyi jellegzetes süteményt, és minden asztalon volt ízletes helyi bor - vörös és fehér - és nem fukarkodtak, repetázni is lehetett. 

a vacsoránk

Este 10-kor kerültünk ágyba, a végkimerültségtől másodperceken belül aludtam el. Noha ez az éjszaka sem volt tökéletes, mert a padláson hajnaltól a galambok közelharcot vívtak, mégis kicsit pihentebben keltem a maraton reggelén. Egy gyors reggeli, a szokásos készülődés, és séta a vasútállomásra, ahonnan buszokkal vittek el minket Ferentilloba a rajtba. Ott még több, mint egy óránk volt, ám mivel a hideg igencsak csípett, behúzódtam az iskola tornatermébe sok más futóval együtt, és csak 10 perccel a rajt előtt bújtam elő. Rajtra így is egészen átfagytam.

rajt előtti életképek

5 perccel, 3 perccel, 1 perccel korábban majd a rajt pillanatában dördült pisztolylövés. Akik előző este nem beszélgettek annyit Marcelloval, nem tudták, hogy lépésekben, lövésekkel is visszaszámolnak, így gyakran kellett a stoppereket resetelni :) A tömegben voltak iramfutók, de a leggyorsabb 3 óra 30 perces volt, így mivel én is ezt az időt szerettem volna teljesíteni, beálltam melléjük. Rajt után hamarosan el is hagytam őket, és mentem a nekem kényelmes tempóban, gondoltam előbb-utóbb majd lassulok, de azt nem akartam hagyni, hogy beérjenek. Az útvonal javarészt sík volt, de azért akadt egy-egy izmosabb emelkedő, például amikor felkaptattunk Arrone dombjára. Szurkolók nem sokan voltak, páran kijöttek a főút mellé, de lévén le volt zárva az út, ők inkább helyi lakosok, érdeklődők voltak. Keresztülfutottunk az előző nap megcsodált vízesés parkján is, ahol maga Marcello a főszervező szurkolt nekünk. Innentől Terniig, a félmaratoni távig elég sok enyhe lejtő volt, így lehetett tolni neki, ennek köszönhető, hogy meglehetősen jó idővel, 1:32:42-vel már a félmaratont jelző táblát elértem. Ez az eddig futott legjobb félmaratoni időm. Kati nem sokkal ez előtt várt a városban, készített egy fényképet, és futott velem néhány métert. Itt a félmaratonisták célba értek, mi maratonisták elindultunk egy kurflira Narni felé. Hamarosan elkezdtem lassulni, mert itt dimbes-dombossá vált a terep. a 29-es kilométert például egy meredek felüljáró tetején értük el, amire kifejezetten szenvedés volt feljutni. Közben a nap is egyre melegebben sütött. A fordító a harmincas-harmincegyes kilométer között volt az egyetlen útközbeni chipes ellenőrző szőnyeggel. A fordító után hamarosan jött velem szemben Walter az "osztrák Buff", pacsiztunk, és örültünk egymásnak. 33 kilométerig nagyon jónak éreztem a tempómat, 2 óra 30 percnél már túl voltam rajta, noha éreztem, folyamatosan lassulok, kalkulálgattam, hogy meglehet az új egyéni csúcs. Sajnos hamarosan azonban jött egy mélypont, és a 35-ös kilométer frissítőpontjánál meg kellett állnom enni-inni rendesen, mert éreztem, erőtlenedem. Ezzel máris veszítettem 1-2 percet, majd néhány száz méterrel utána még 1-2 percet egy bokorban hagyott "sárga jel" (gyk: pisi) erejéig. Ezután viszont valahogy nem sikerült újra felvennem a tempót, szenvedtem. Alig tudtam már az 5 perces ezreket is kierőltetni magamból, egyre jobban fájt a bokám. Visszaérve a belvárosba megint volt egy kis szint, ahol már csak egy 6 perces ezres jött ki belőlem, így látva, hogy az egyéni csúcsból kicsúsztam, a 40-es frissítőpontnál is gazdagon ettem-ittam, és elhatároztam, úgy fogok beérni, hogy a beérkezési időm a születésnapom dátuma 03:23 legyen - hisz eredetileg úgy terveztük Oszival, hogy mindketten a 25. maratonunkat a születésnapunkon március huszonharmadikán futjuk. Annyira jól sikerült időzítenem, hogy amikor átléptem a célvonalat, a kapuban lévő számláló 3:23:23-at mutatott, tehát ez a bruttó időm. Megfáradtan, fájó bokával, kimelegedve, de örömmel vettem át a természetesen szív alakú érmet.

a célkapu

Matteo a hostunk szintén kijött, és ott várt a célban, igazán kedves tőle :)

A verseny után már felgyorsultak az események, hazaugrottunk, és lezuhanyoztam, összekészülődtem. Matteo még elvitt minket egy remek helyre ebédelni, ahol helyi specialitásokat kóstolhattunk meg. Még egy villámvizit a célban, ahol láttuk a 6 órás szintidő utolsó másodpercében az utolsó befutót, és igyekeztünk is az állomásra. A vonatnál összefutottunk 4 kedves idős olasszal, akikkel szóba elegyedtünk. Vladimiro  - nem annyira olasz név :) - aki kb. 70 éves szólított le bennünket. Kiderült, hogy Trevisoból való, ahol 2 hét múlva fogok maratont futni, így elérhetőségeket cseréltünk, és abban maradtunk, hogy ott találkozunk. Talán ő lesz a következő hostom.. :) A társaságukban volt egy idősebb hölgy, aki  mint kiderült a 125. maratonját futotta. Nos ettől én épp százzal vagyok elmaradva, van még hova fejlődnöm. Rómában még volt egy bő óránk, így elsétáltunk a Trevi kúthoz mielőtt felszálltunk a reptéri buszra. Hazafelé a gépen is hol szunyókáltam, hol az előttem ülő lány szenvedésit hallgattam (kicsit rázós volt az út, ő pedig rosszul lett), hol bambultam ki az ablakon, mert tiszta volt az idő, és a kivilágított tengerpartot nagyszerűen lehetett látni. Zadarra még a kapitány is felhívta a figyelmet, hogy mennyire szép.

Azóta eltelt két nap, és bár lélekben már a következő hétvégi megmérettetésre készülök, gyakran jut eszembe Terni. Ismét nagyszerű és feledhetetlen emlékekkel, élményekkel gazdagodtam, és méltó módon ünnepeltem meg 25. maratonomat. Hálás vagyok mindazoknak, akik ehhez hozzájárultak. A talán legnagyobb öröm mégis, hogy ismét kezdődő barátságok szövődnek, már számolom a napokat, hogy Vladimiroval újra találkozhassam, és még többet élvezhessem társaságát, és remélem nem csak Salzburgig kell várni, hogy Walterrel is futhassunk valahol. Meginvitáltam Őt a Balaton Szupermaratonra, és nagyon felkeltette az érdeklődését.

Korábban gyakran keltem "vitába", hogy Ausztria, vagy Olaszország a jobb, de kezdem úgy érezni, ilyen meleg fogadtatásban, ilyen sok szeretetben, mint az olasz maratonokon nem lehet másutt részesülni, mert az olaszok.... olyan olaszok :)